A vonatos utazás egy sajátos univerzum, amely egyszerre hordozza magán a modernitást és a múlt romantikáját. Az eredeti romantika felkutatásához azonban ma már sokszor messzire kell utaznunk. Vietnám a francia gyarmati érából örökölte a vasúthálózatát, ahol a zajok, a zakatolás magával ragadó hangulatán és az ablakból elénk tárulkozó gyönörű tájakon túl elmerülhetünk az utazók által életre keltett miliőben is.

Utazó család - Fapados hangulat. Az apuka vigyáz a családra, a fa pad alatt a feleség a kislánnyal alszik. Trópusok ide, trópusok oda, decemberben eléggé hűvös és huzatos a harmadosztály, elkél a pokróc.

A francia gyarmati időkben tervezett keskeny nyomközű, több mint 1700 km hosszú vasútvonal, amely az északi fővárost, Hanoit kötötte össze Mekong-deltában fekvő Saigonnal (Ho Si Minh-város) az 1930-as évekre készült el teljesen.

Hué vasútállomása 1908-ban épült. Ez a legrégebbi többé-kevésbé eredeti formájában megmaradt állomásépület az észak-déli vonalon. 1968-ban, a Tét-offenzíva, azaz az észak-vietnámi kommunisták rajtaütése idején a Viet Kong mesterlövészei bújtak meg itt. Hué az utolsó nagyobb dél-vietnámi város az egykori északot és délt a 17. szélességi kör mentél elválasztó demilitarizált övezet határa előtt.

1945-től a vasútvonal ketté volt vágva észak és dél között. A vasúti infrastruktúra a legtöbb kárt a vietnámi háború idején szenvedte el. Északon az amerikaiak bombázták repülőről, délen pedig a Viet Kong robbantgatta a síneket, így katonai célokra nem is nagyon tudták használni.

A keskeny nyomtávú vonat lassú, az utazás hosszú - Mindenki pihen, ahogy tud.

A vasútnak több látványos szakasza is van, amelyen érdemes végigutazni. A Dong Hoi és Vinh közötti szakaszon például a tengerparttól eltávolodva a Gianh-folyó kúpkarsztokkal szegélyezett völgyében halad a vonal.

Látányos kúpkarsztok - a vonat ablakából elénk tárul a vietnámi táj változatossága. Ho Shi Minh várostól Hanoi-ig több napig tart az út, de eközben végigkövethetjük a természet észak-déli övezetességét a délen fekvő, decemberben is forró trópusoktól, a télen kissé hűvös északi részekig.

Zsúfoltság kint - zsúfoltság bent. Fent: Tömeg Da Nang vasútállomásnál. A hátizsákos nyugati fiatalok kitűnnek a tömegből. Vietnámban vonatozni számukra bakancslistás. Lent: A harmadosztály - olcsó, népszerű. A helyeknek megszokott és kényelmetlen, nekünk inkább romantikus. 

Nem mindenkinek jut ülőhely - ekkor jönnek a kreatív megoldások!

A Danang és Hue között pedig épp a tengerből közvetlenül kiemelkedő hegyek biztosítják a nem hétköznapi látványt, helyenként pedig igazi dzsungelvasút élményben lehet részünk:

Igazi városi vasút - A vonal talán legismertebb szakasza Hanoi-n belül. A menetrend ismerete itt szó szerint életbevágó. Amikor jön a vonat turisták "trainspottingolnak". 

A cikkben említett városok egy vietnámi vasúti térképen (A térkép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Vietnam_Railways)

Borítókép: Hanoi főpályaudvara - Modern, retró és cyberpunk hangulat egyszerre.

Szöveg és kép: Karácsonyi Dávid

A Litchfield Nemzeti Park Ausztrália Északi Területén nem csak közkedvelt hétvégi célpont a strandolásra vágyó darwini lakosok számára, de a száraz évszakban turisták tömegei keresik fel a trópusi fürdőhelyekben gazdag parkot. A park az esős évszakban szinte elnéptelenedik, az árvizek elmúltával, a fürdőszezon megkezdése előtt pedig elindul a krokodilok összeszedése!

Júniusban az esős évszak 8 hónapos poklának elmúlásáva végre nem túl forró, száraz idő van. Bár az idő a száraz évszakban kellemes, főként hétvégén mozdulni sem lehet a parkolókból könnyen megközelíthető fürdőhelyeknél. Magabiztosan mozgunk a vízben, mert az esős évszak árvizein felúszó bordás krokodilokat már április-május folyamán összeszedték,

Karrimurra (Florence-vízesés). Óriási a tömeg a száraz évszakban (június) - a helyi sztenderdek szerint... (fent) - Az esős évszakban (február) csak pár ember úszkált itt (lent)

A krokodilok persze nem tudnak mindenhová eljutni az 1986-ban alapított, nagyjából három Budapest területű nemzeti parkban, amelyet évente több mint negyedmillió ember keres föl főként május és szeptember között. A park jelentős része ugyanis egy előidei (proterozoikum),

Krokodilcsapda a Wangi-vízesésnél. Az esős évszakban itt tilos a fürdés. A vízesés alatti tóban elhelyezett csapdában épp egy rothadó fél birka várja az éhes bordás krokodilokat.

A krokodilok számára ezek a vízesések – szerencsénkre – leküzdhetetlen akadályt képeznek. A megkristályosodott, 1,7-1,8 milliárd éves homokkő nem vízáteresztő, így a plató tetején lévő mélyedések nagyobb lápoknak adnak otthont, amelyek az esős évszak bőséges csapadékából megszívják magukat, majd ezt a vizet engedik ki magukból a száraz évszakban is, ami a környező patakokat és vízeséseket táplálja.

A Tabletop Swamp-ből papír kérgű teafák (paper bark, Melaleuca quinquenervia) emelkednek ki. A fák csak az esős évszakban állnak vízben.

Egy-egy ilyen patakvölgy látványos trópusi fürdőmedencék sorát rejti - ebben a vlog-videóban például a Walker Creek völgyét járjuk végig:

Szinte édenkerti állapotok - Ha vesszük a fáradtságot és messzebb begyaloglunk a Walker Creek völgyében, akkor a patak által a kristályos homokkőben kivájt "privát" medencékben mártózhatunk meg!

Litchfield másfél évszázaddal ezelőtt fontos szerepet játszott a Northern Territory északi részének „felfedezésében”. Az első európaiak között volt, akik az 1869-ben alapított Darwin városának helyét bejárták a dél-ausztrál gyarmati kormány megbízásából. (A Northern Territory valójában Dél-Ausztrália „Északi Területe” volt ekkor és ez a név máig megmaradt.)

Ezek az óriáspókok (Nephila pilipes) is a park lakói

Nem mindig öröm erre kirándulni: Kiégett bozótos októberben a nemzeti park területén - Észak-Ausztráliában ez többé-kevésbé természetes folyamat, bár a klímaváltozás hatása is egyre durvábban beleszól az itteni folyamatokba is.

Száraz patakmeder októberben - Litchfield Nemzeti Park

Januári látkép - A fürdőzés ekkor nem csak a krokodilok, de a sodrás miatt is veszélyes lehet!

Borítókép: Erdős szavanna a Litchfield Nemzeti Parkban.

 Szöveg és kép: Karácsonyi Dávid

Szerelmes kamaszként jópáran véstük bele a fákba kedvesünk és saját nevünk kezdőbetűjét, valamint az aktuális dátumot, így kifejezve szerelmünket egy szemmel látható és fogható bizonyíték formájában. Az angliai születésű ausztrál utazó, Gregory bár nem egészen ilyesfajta indíttatásból, de hasonlóképp járt el 1856. július 2.-án, amikor Észak-Ausztráliában, a Victoria-folyó partján ma is jól látható módon felvésette az aznapi dátumot egy majomkenyérfa (baobab-fa) törzsére.

Gregory „fáját” az őslakos ngarinyman népcsoport szentként tisztelte már jóval a gyarmatosítók megérkezése előtt, így a cselekedetre akár barbárságként is tekinthetünk, hasonlóan ahhoz, ahogy turisták vésik fel monogramjukat egyiptomi piramisokra.

Gregory „fája” nem csak ngarinymanok számára szent, de Észak-Ausztrália brit gyarmatosítók általi feltárásának élő emlékműve is. Sir Augustus Charles Gregory 1855-ben indult útnak 18 másik férfival, 50 lóval és 200 birkával Brisbane-ből, és Ausztrália keleti, majd északi partjai mentén hajózva érte el a Victoria-folyó torkolatát a távoli trópusi északon. Gregory csapata a dagály segítségével hajózott fel a folyón, majd végül ott töltötték az akkor kezdődő esős évszakot 1855 októberétől egészen 1856 júliusáig, ahol vitorlásuk megfeneklett.

Észak-Ausztráliában ekkor még nem voltak állandó gyarmati települések, így Gregory tábora az ott felhúzott ideiglenes kunyhókkal egyfajta expedíciós bázisként szolgált a belső szavanna- és félsivatagi területek lóháton történő felderítésére a következő majd kilenc hónapban. Gregory a helyet Timber Creek-nek nevezte el, ugyanis innen szereztek fát léket kapott vitorlásuk megjavítására is.

Útban Timber Creek felé... nem mindenki ért el odáig!

Bár a tábort árokkal és kezdetleges kerítéssel is körbevették, a helyi őslakos ngarinyman-ok, akikkel Gregory csapata már az első napokban kapcsolatba került, a kíváncsiságtól vezérelve, de barátságosan érintkeztek a „furcsa” jövevényekkel. A barátságos fogadtatás oka az volt – ezt utólag tudjuk –, hogy a gyarmatosítók rossz híre csak később ért ide, amikor az európaiak már az első állandó településeket is létrehozták a környéken (Darwin városa, 1869). Így az 1880-as években a Victoria-régió gazdag legelőire érkező

Gregory, amikor a száraz évszak beköszöntével 1856 júliusában tovább állt, az expedíció rajzolójával azért vésette a tábor mellett álló nagy baobab-fába a dátumot, hogy akkor is maradjon bizonyítéka annak, hogy erre jártak a felfedezők, ha az expedíció elveszne. A neves dátumot hordozó baobab fa faját amúgy épp az expedíció német botanikusa, Ferdinand von Mueller írta le először 800 más növény mellett és nevezte el Adansonia gregorii-nak Gregory neve után.

Baobab fa mint irányjelző. A Katherine-ből Nyugat-Ausztrália felé haladó Victoria-országutat sokfelé igen mutatós (ámde televésett) baobab-fák kísérik.

Nyilván azért választotta Gregory ezt a majomkenyérfát, mert már akkoriban is kitűnt méretével a többi közül.

így az – a bele vésett feliratot leszámítva – nem sokat változott az elmúlt bő másfél évszázad alatt. A környező területeken élő ngarinyman, jaminjung, ngaliwurru és wurlayi klán tagjai is rendszeresen itt gyűltek össze, hogy megosszák egymással történeteiket. Legendájuk szerint Maladzsagu, az ősi félig emberi, félig állati teremtő lény a folyó mentén énekelve haladva a goanna gyík lábnyomait hagyta maga mögött a homokban. Egy ponton megállt és azzá baobab-fává változott, amelyre Gregory csapata később a neves dátumot rávéste.

Timber Creek álmos kisvárosa - a több Magyarországot kitevő környékkel együtt összesen 300 állandó lakosa van. Itt amúgy pokoli hőség volt: október elején, az esős évszak közeledtével eltűnnek a turisták és a 40 fok közelébe kúszó hőmérséklet mellett a páratartalom is drámaian növekedni kezd!

Mindennél fontosabb, hogy Dzsangala még sok-sok generáción át megőrizhesse egészségét, mert ezáltal a közösség is erős, egészséges marad. Hisz Dzsangala nem csak szent fa, de élelmet is biztosít számukra: az érett gyümölcsök magvait, vagy a még éretlen gyümölcsöt parázson megpirítva fogyasztják el.

Timber Creek madártávlatból. A kép bal felső sarkában a Victoria-folyó is feltűnik - valahol ott áll Dzsangala is mozdulatlanul.

Dzsangala, avagy Gregory „fájának” története ékes példája annak, milyen különbözőségek vannak a természeti környezethez való viszonyban, a világfelfogásában ausztrál őslakosok és európaiak (a nyugati ember) között, de Dzsangala egyúttal remek kiindulópont is a megbékéléshez vezető nehéz úton a hozzá való közös kötődés által.

Borítókép: A Dzsangala, avagy Gregory "fája", rávésve a neves dátum: 1856. július 2.

Sziasztok! Hamarosan indul itt a GeoGulliver blog!

Addig is böngésszetek bátran a korábbi tartalmakban, a Földgömb magazin Geogulliver blog-rovatában, a GeoGulliver YouTube Ausztrália vlog videók és földrajzos podcast adások között, de elérhettek rövid GeoGulliver posztokat a Facebookon vagy látványos fotókat az Instagramon is.

Ha bármilyen kérdés felmerülne: geogulliverpodcast@gmail.com